Őszinte rajongója vagyok Owen Wilson művészetének - a kazalhajú, esetlen és sérülékeny figurának, a lassan görgetett rétestészta-poénoknak, a beszívott-lelazult, lágy tekintetnek, ami mögött precíz időzítés és összetett, finom humor húzódik meg. Wilsonon akkor is röhögök, ha a film, amiben játszik, olyan hevenyészve összerakott, ebből-is-abból-is zűrzavar, mint például az Én, a nő és plusz egy fő. Carl (Matt Dillon) és Molly (Kate Hudson) friss házasok. A hawaii álomesküvő után, amit Molly gazdag apja és egyben Carl főnöke (Michael Douglas) fizetett, boldogan vetik bele magukat a házasélet gyönyöreibe. Ekkor jelenik meg a címszereplő plusz egy fő, Dupree (Wilson), Carl legjobb barátja, akinek egy fillérje sincs: elvesztette az állását, lakását, és most segítségre van szüksége. A harmincvalahány-évesen is kamaszos tempóban lazuló Dupree beköltözik a földszinti kanapéra, és elindul a film. Anthony és Joe Russo, a rendező-testvérpár egy ideig kötelességtudóan pakolja egymásra az egyre idegesítőbb Dupree egyre rettenetesebb mellényúlásait a házban: pucér segg, eldugult vécé, gördeszkás baleset, (szó szerint) tüzes szex egy mormon könyvtárossal, mert hát a fickó egy igazi Rontó Pál, akit ráadásul nem lehet nem szeretni, így aztán, minden botrány ellenére jó sokáig marad Carlék kanapéján.
Fárasztó jelenetek váltják egymást, ahol Wilson jól adagolt, rajongó ragaszkodása oldja csak a néző nyomott, ideges feszültségét: más főszereplővel valószínűleg tizedennyire lenne élvezhető az Én, a nő és plusz egy fő. Aztán, úgy a forgatóköny felénél Mike LeSieur egy új történetet kezdett el írni, és úgy döntött, a gyermeteg Dupree-ból egy perc alatt érző szívű, rendszerető, házias férfit csinál, a humortalan, unalmas Mollyból jófejet, a kedves Carlból pedig örjöngő pszichopatát, bizony. Egyet fizet, kettőt kap, tiszta haszon - az Én, a nő és plusz egy fő valójában két, kurtán-furcsán egybetoldott film. A két filmre való, skizoid karaktereknél is nagyobb probléma, hogy ebből a sztoriból lehetett volna egy sokkal izgalmasabb vígjátékot is csinálni, csak éppen senki nem állt neki kicsit kibontani a potenciálisan érdekesebb szálakat. Mert a kakipisi-poénok helyett mélyebbre lehetett volna ásni Dupree és Carl barátságában, kicsit többet mutatni Carl jelleméből, aki, akármilyen szimpatikus fickó, mégiscsak a főnök lányát vette el, amiért rendesen utálják is a cégnél.
Az sem ártott volna, ha Molly és általában a filmbeli feleségek nem rosszkedvű, parancsolgató sárkányok, a férjek pedig nem kizárólag reszkető, puhány papucsok, akik a sört is csak titokban, az asszonytól távol böfögik fel. Owen Wilson, Kate Hudson és Matt Dillon Owen Wilson persze lazán átlépked a zavaros alapanyag buktatóin, ő csak eljátssza a figurát, amit évek óta játszik, és mással nem törődve nevetteti a nézőt. A negyvenkét évesen is kisfiúsan sármos Dillon izgalmas, sötét oldalát ezek a rendezők nem tudták kihasználni, itt megmarad a megbízható mellékszereplő dobozában. Tulajdonképpen Hudson sem zavaróan rossz, csak éppen jellegtelen: azóta dobja őt le a vászon, amióta az édesanyja odaszülte. De ez sem probléma: ez Wilson filmje, és ő még a kibugyogó vécén ugrálva is szórakoztató. Mesterházy Lili