Szalutált. Most már hörögve beszélt, és a tekintete valahol a semmiben révedezett. - Jelentem alássan, tábornok úr, földhöz vágtam a vörösinges vezért, kérem az előléptetést! Úgy nézzetek rám, hogy én most már kapitány vagyok! Én harcoltam a hazáért, és én meghaltam a hazáért! Trará! Trará! Fújjad, Kolnay! Így beszél Nemecsek Ernő, az egyszerű hős, aki ha kell képes meghalni is a grundért – a Hazáért. Így beszél Molnár Ferenc, az író, annyi szellemes társasági darab ünnepelt szerzője; éles szemű és rafinált tollú ember, korának sikeres – de máig a helyén ritkán kezelt írója. Kis gyerekhőse szájával – látszólag – így tesz hitet. Valami mellett, ami az életünknél nagyobb, annyival nagyobb, hogy el is kérheti azt. Hallgassuk például Vámos Miklóst: A kérdés mindig az, hogy az ember nemecsek legyen, kis kezdőbetűvel, és haljon meg az igaz ügyért, vagy kövesse el az élet szokásos árulásait, s élhessen tovább, igaz, behúzott vállal és lesunyt tekintettel. Határozottan csak az nyilatkozzék, akit már hozott ilyen döntési helyzetbe az élet.
De elfelejteni nem volna szabad ezt a könyvet. Pont egy olyan korban nem, amikor az eszmék szívünket követelő puffogtatói – szerintem – bármelyik oldalon pragmatikus, szavakkal dekázó, hatást leső hideg szívű hazugok. Egy olyan korban, amikor szinte nem szabad lelkesedni – mert tévútra visz. De amikor még inkább meg kellene tartani legnagyobb ajándékunk: az emberséget.